2016. december 18., vasárnap

Kamasz magány

Nagyon úgy tűnik, hogy kamaszként sem olyan egyszerű az élet.  Az élet kicsiben megjelenik minden nap 8 órában az iskola falai mögött. Elfogadás, először önmagunkat, aztán a másikat. Elfogadtatni azt, akik vagyunk. Megfelelni a társaknak, a tanároknak, a szülőknek és közben másra sem vágyik az ember, mint egy jó szóra, egy jó barátra. Kamasz szerzőnk írása.




Egy újabb nap, amit egyedül kell töltenem. Igazából nem is egyedül, pusztán úgy érzem, hogy láthatatlan vagyok. Minden reggel úgy ébredek fel, hogy reménykedek, hátha ez lesz az a nap, amikor megváltozik minden. 
Ma is beléptem az osztályterembe, köszöntem hangosan, de senki nem vette észre, hogy megérkeztem. Leültem a helyemre, átolvastam a fizikát, annak ellenére, hogy előző nap jól megtanultam mindent otthon. Volt rá időm, hiszen tegnap sem hívott el engem senki, sehova. Röpdogát írtunk és az óra végére ki is javította a tanár mindent. Én ötöst kaptam, de az osztály zömének rosszabbul sikerült. Többen is összesúgtak a hátam mögött, amiért nekem már megint azért lett ilyen jó az eredményem, mert nincs is életem a tanuláson kívül. Nem szóltam vissza semmit.



Én mindig próbálkozom. Tényleg. Ha látom, hogy valaki szomorú, mindig odamegyek hozzá, hátha tudok segíteni. Igyekszem barátkozni. Elvegyülni. Azonban volt, hogy megmondták, nekem nem akarják elmondani. 

Mikor az iskolába kerültem valahogy minden jobb volt, mindenki barátkozott mindenkivel, de azóta klikkek alakultak ki, különböző barátságok és az én egyetlen barátnőm elment az iskolából. Magam maradtam. 

Kémia órán pont ezen gondolkoztam, mikor a tanár kihívott felelni. Nem hallottam meg, csak amikor már mindenki engem szólongatott. Négyest kaptam, aminek hihetetlenül örültem, mert eddig hármasnál soha nem kaptam jobbat ebből a tantárgyból. 


Testnevelés órán párokban kellett röplabdázni. Persze nekem nem volt, ezért odamentem Andihoz, aki "bevállalt" engem, én pedig örömömben ugrálni kezdtem. Mindenki olyan furán nézett rá, hogy velem lesz egy párban, de mi jól éreztük magunkat. Szerintem ő is, bár óra után minden olyan volt, mint mindig. Egyedül ültem és csak a jegyzeteim voltak nekem. 


Hazafelé csak a tesi óra hangulata zakatolt bennem, otthon pedig elmeséltem, hogy milyen jó is volt végre valakivel nevetni, együtt lenni.

Remélem, egyszer lesznek barátaim az osztályban. 


Fefine